„Elég egyszerű ember vagyok” – Interjú Andrzej Stasiuk lengyel íróval


Tényleg jobban szeretem a magyar vidéket, mert általában is jobban szeretem a vidéket. A nagyvárosok egyre jobban akarnak egymáshoz hasonlítani. Hál’istennek nem megy valami jól nekik.

Andrzej Stasiuk a mai lengyel irodalom egyik legsikeresebb alakja, akinek szavára már nemcsak hazájában, de Nyugat-Európában is odafigyelnek. Az 1960-as születésű szerző igen romantikus életúttal büszkélkedhet: kicsapták az iskolából, a nyolcvanas évek elején különféle hippimozgalmakban vett részt, majd szökésért és szolgálat megtagadásáért másfél évet ült köztörvényesként (részletesebben ld. Hogyan lettem író). Először különféle underground fanzinokban publikált verseivel tűnt fel, majd 1992-ben jelent meg börtönélményeit megörökítő Hebron falai (Mury Hebronu) című elbeszéléskötete. Országosan ismertté Fehér holló című regényével vált, amelyet a Galíciai történetek és a Dukla követett. 1998-ban jelent meg a Hogyan lettem író, majd 2000-ben az ukrán Jurij Andruhoviccsal közösen írt Az én Európám. Ma, Sławomir Mrożek után, öt kötettel immár Andrzej Stasiuk a második legtöbbet fordított kortárs lengyel író Magyarországon.

A Hogyan lettem íróban számtalan könyv és album címe olvasható. Fel tudná sorolni, melyek azok, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták Önre abban, hogy íróvá vált?

Hát, így kapásból a következők jutnak eszembe: Bob Dylan - a legtöbb korai lemeze, Andrej Platonov - Munkagödör, Csevengur. Miles Davis - Elevator to the Gallows, Talking Heads - Remain in Lights, John Hawkes - Citromfa-ágacska, Véres Narancsok (The Lime Twig, The Bloody Oranges), Talking Heads - Fear of Music, Laurie Anderson - Mister Heartbreak, Zygmunt Haupt - Papírgyűrű, Előőrs (Pierscień z papieru, Szpica), Sex Pistols - Never Mind The Bollocks, Keith Jarrett - Concert from Köln, Iszaak Babel – Lovashadsereg, Laka "Kicsi" Aladár, Fodor Neti Sándor - Kalotaszegi Népzene, Jack Kerouac – Úton, Neil Young - szinte mindegyik lemeze… És a listát természetesen a végtelenségig folytathatnám. Most, visszatekintve, nekem úgy tűnik, hogy válogatás nélkül fogadtam be mindent, amit csak meghallgattam és elolvastam, és csak most próbálok kisebb-nagyobb sikerrel írni mindenről. Ehhez jön még mindaz, amit átéltem, és amire emlékszem.

Húsz évvel ezelőtt Varsóból leköltözött Czarnéba, erre a lengyel-szlovák-ukrán határ közelében fekvő, alig pár lelkes településre, az Isten háta mögé. Mi motiválta ezt a döntést? Megcsömörlött a nagyvárostól, el akart menekülni a civilizációtól?

A helyválasztás az csak helyválasztás. Ez egyfajta alaptörvény nálam. Ha most kinézek az ablakon, és látom a szállingózó havat, a kopasz fákat, a lejtőt, ennyi. Egyszerűen jól érzem magam az ilyen üres, nyugodt és monoton helyeken. Ez temperamentum kérdése. Nem bírnék olyan helyen lakni, ahol valami eltakarja a perspektívát. Bizonyos értelemben ez a tájkép az én tulajdonom, és nem akarom, hogy bárki betolakodjon.

Olvastam, hogy gazdálkodik is, valaha még lámákat is tenyésztett... Hogyan tudja mindezt az írással összeegyeztetni?

Az már régi történet. Már csak két kutya meg három macska van. Nem, szerencsére nem vagyok farmer. Egyszerűen csak vidéken lakom. Tudja, nem nagyon gondolkozom ezen. Egyszerűen csinálom, amit tennem kell. Elég egyszerű ember vagyok.

Itt alapította meg a Czarne Kiadót, amelynek munkájában ma is részt vállal. Pontosan mi a dolga ott? Hogyan fedezték fel Bodor Ádámot a kiadó számára?

A Czarne kiadót nem én alapítottam, hanem a feleségem, Monika Sznajderman. Én csak olvasom a szövegeket, elmondom, mit gondolok róluk, amolyan lektorféle vagyok ott. A döntéseket általában együtt hozzuk, bár a feleségem azért többet foglalkozik ezzel. Bodor Ádám elbeszéléseire pár évvel ezelőtt bukkantunk a Literatura na Swiecie című folyóiratban. Ez egy komoly és rangos lap, amelyben világirodalmi szövegek fordításait közlik. Így kezdődött. Néha elég egy-két oldal, és az ember érzi, hogy itt igazi kaland kezdődik. Nehéz ezt elmagyarázni. Minden indok, amit később találunk hozzá, közhely. Imádom például Erdélyt. Szeretek utazgatni azon a vidéken, és elképzelni, Bodor hogyan írhatná le azokat a helyeket, amelyeken éppen járok. Tavaly Nagybánya környékén jártam, lepusztított, ipari környezetben, és azt is a bodori próza lencséjén keresztül néztem, szinte megelevenedett előttem A részleg. Bonyolult dolgok ezek, amelyekben a fikció keveredik a valósággal, az idegen irodalmi szöveg a személyes utazás élményével. Ez felerősíti a fikció és valóság működését is.

Az én Európámban szó esik a közép-európai ember ösztönéről. Miben áll ez az ösztön Ön szerint?

Nem emlékszem, milyen kontextusban hangzottak el ezek a szavak, de azt hiszem, valamiféle öniróniáról lehet szó, illetve egyfajta távolságtartásról a valósággal szemben.

A világnak ezen a felén a valóság gyakran kívülről érkezett, valami olyasmiként, amit ránk kényszerítettek, és nehéz volt vele azonosulni. Legfeljebb ki lehetett várni a végét, akár a rossz időnek. Ez most sem megy másképp.

Minden, ami ideérkezik, már valahol le volt ellenőrizve, használták, sőt már egy kicsit el is használták, összekoszolták, elnyűtték. Ez ugyanúgy érvényes az ideák, mint a tárgyak világára. Nekem ez kifejezetten tetszik, mivel egyfajta konvenciót, egyfajta fikciót hoz létre. Amit nem lehet túl komolyan, túlzottan szó szerint venni. A mi világrészünk egésze egy kicsit second hand, kicsit másodrangú. Ennek köszönhetően viszont nincs meg az új dolgokra jellemző érzéketlen arrogancia. Végtére is nincs gyászosabb annál az újdonságnál, amelyről tudjuk, hogy azelőtt lesz használhatatlan, mielőtt valóban megöregedne.

Nem gondolja, hogy ez a „second hand állapot” a térség fejlődésével előbb-utóbb megszűnik?

Remélem, hogy a világnak ez a fele mindig alacsonyabban fejlett lesz, mindig le leszünk maradva, mindig hátul leszünk a sorban. Különben meg mi lesz akkor, ha már „fejlettek” leszünk? Fogunk tovább fejlődni? Hiszen ez abszurd, ördögi kör.

Hát csak fejlődjenek tovább a fejlett országok és társadalmak, vegyék ezt ők magukra, végül is a folyamatos fejlődés az ő eszményük, az ő ötletük. Én azt szeretném, ha a világnak ez a része viszonylagos nyugalomban maradna.

Persze, kell a fejlődés, de e nélkül az egész paranoia nélkül, ami behálózza az egész világot, hogy valakivel mindig versenyezni kelljen, Amerikával vagy Kínával… Hiszen a végelszámoláskor úgysem jelent semmit az egész. Onnantól, hogy elvesztettük a metafizikai perspektívát, ez az egész fejlődés a pénzcsinálásról szól, de a pénzt aztán semmi értelmesre nem tudjuk elkölteni. Most ahogy látom, már a biológiai halhatatlanságra megy ki a játék. Teljesen idióta ötlet, de előbb vagy utóbb megvalósítják. Mindenesetre Az én Európám kitalált dolog, műalkotás, a képzelet terméke. Tulajdonképpen egy amolyan ideális vidék terve. Ki kellett találnom ezt a vidéket, hogy jól érezhessem magam benne.

Alapvető jellemzője az Ön írásainak, kiváltképp a Duklának és a Galíciai történeteknek, hogy a helyek a folyamatos pusztulás állapotában vannak. Ön szerint megfékezhető ez a romlás?

Miért kellene megfékezni? Hiszen ez a lét alapvető alkotórésze. Pont a pusztulás az érdekes, mivel ilyenkor éppen az anyag csúszik ki a kezünkből, és válik tőlünk függetlenné. Valahogy az egész kultúránk nevetségessé és hisztérikussá vált attól, ahogy próbálja semmibe venni, elkerülni a szétesést. Ami persze sohasem sikerülhet. Ez bele van írva a világ genetikai kódjába — a rommá válása és a növekedése is. Ettől nem menekülhetünk. Michael Jacksonnak leesik az orra. Ez figyelmeztetés, hogy ugyanúgy le fog esni nekünk is, ha megpróbáljuk becsapni magunkat, hogy örökre szépek, fiatalok és hülyék maradunk.

Sokat utazik Európa kevésbé ismert felén. Kíváncsi volnék, hogyan készül ezekre az utakra: útikönyveket vásárol, előtanulmányokat végez, vagy csak beül a kocsiba, és megy, amerre lát?

Mindig máshogy. Néha egészen aprólékosan felkészülök. Nehéz például úgy elutazni Albániába, hogy korábban semmit sem tudunk róla. Tehát néha utazás előtt olvasok útikönyveket, történeti munkákat, tanulmányozom a térképeket, felkeresem a lehetséges barátokat, ismerősöket, könyveket. De van úgy, hogy egyszerűen csak bepattanok a kocsiba egy térképpel, fogkefével, és elutazom néhány napra Romániába vagy Magyarországra, minden különösebb cél nélkül. Néha pedig éppen azért megyek, mint Bodor esetében, mert szeretném látni azt a tájat, ami fikcióvá, irodalommá változott. Gyakran csak miután hazaérek, otthon igyekszem a legtöbbet megtudni arról a helyről, ahol voltam. Nincs ebben semmi törvényszerű. Gyakran csak azért utazom el, hogy megnézzem, mi történik az elmémmel más helyeken.

Egyre többet fordítják Nyugat-Európában, és emiatt egyre többet utazik Németországba, Angliába. Mit tapasztal, hogyan fogadják a könyveit Nyugaton? Vajon ugyanúgy értik ott az Ön írói nyelvét, mint Lengyelországban vagy Magyarországon, és fordítva: Ön mennyire érti Nyugat-Európa nyelvét?

Azért olyan gyakran nem utazom. Akkor megyek, ha mindenképpen muszáj. És persze számít a pénz is. Az utazások „irodalmi” ügyekben egyébként nem különösebben érdekesek. Ezek olyan költségek, amelyeket minden író megfizet a mai piacnak. Mindenesetre igyekszem ezen utazások számát a minimumra csökkenteni. Az összes könyvem az elmúlt tizenöt évben itt keletkezett a szobámban, méghozzá ugyanennél az asztalnál. Sehol máshol nem tudnék írni, csak Lengyelországban, nemhogy Németországban. Ezért nincs túl sok időm, és az ilyen utak mindig kizökkentenek az én természetes, kissé lusta életritmusomból. De ami a kérdést illeti, nem tudom, megértek-e bármit a Nyugat nyelvéből vagy világából. Végül is valamiképpen hozzátartozom én is, mindannyian idetartozunk, és akkor az a kérdés, hogy megértjük-e egymást. Miközben írok, sohasem gondolok arra, hogy bárki is megért-e ebből valamit, akár Nyugaton, akár Keleten, nincs különbség… Nem gondolok erre, mert egy író számára ez maga az öngyilkosság. Miután a könyv megjelenik lengyelül vagy bármilyen más nyelven, akkor sem töprengek ezen, mert akkor viszont már teljesen más foglalkoztat. A régi könyveim kissé idegenek számomra. De nem is maga a megértés a lényeg. A kapcsolatfelvétel az, ami számít, a képzelet közös játéka, az a fontos, hogy az olvasó olvasás közben újraírja a könyvet, és az talán már egészen más, mint amit az ember megír.

folytatás>>>


Böngésszen hazánk kistérségeinek hírei között!
A hírek szerkesztői, azaz a kistérségek települései és azok szervezetei, cégei, intézményei ajánlják figyelmébe az aktualitásokat!